Az ókori Rómában a jóhiszeműség és tisztesség elvének megfeleltethető bona fides – a köztársasági kor utolsó évszázadaira tehető – kialakulásában döntő szerepe a régi civiljog merev ius strictumot érvényre juttató kereseteivel szemben az ún. bonae fidei actióknak volt. Ezek intentiójában a praetor arra utasította ugyanis a bírót, hogy az alperest mindabban marasztalja, amit az a jóhiszeműség alapján adni vagy tenni tartozik (quidquid dare facere oportet ex fide bona). A formulában szereplő bona fides ehelyütt objektív értelemben, mint a tisztesség, ügylethűség, korrektség értelmezendő. A praetori jog keretei között megszülető bonae fidei actiók – köztük az adásvételi keresetek – így a ius strictummal szemben tulajdonképpen a ius aequumot juttatták érvényre, a méltányosság helyett azonban sokkal inkább a jogviszonyok korrekt, ésszerű elbírálásának elvét kell utóbbi alatt értenünk. Az eladó és a vevő közötti alkufolyamatba ugyanakkor a klasszikus római jog direkt módon nem avatkozott be, nem kívánta meg az ár-érték ekvivalenciát, éppen ellenkezőleg, természetesnek tartották, hogy a szerződő partnerek a vétel során kölcsönösen ügyeskedve (circumscriptio) igyekeznek a számukra leginkább kedvező vételárat kialkudni.