„Duarum civitatum civis noster esse iure civili nemo potest: non esse huius civitatis qui se alii civitati dicarit potest.” – hangzott el Marcus Tullius Cicero szónoklatában, Kr. e. 56-ban. Lucius Cornelius Balbust polgárjogának megkérdőjelezése okán állították bíróság elé, védelmében Pompeiust és Crassust követően Cicero szólalt fel, s védőbeszédét a köztársaság kori római civitas egyik jelentős forrásaként tartják számon. A per fókuszában a polgárjog megszerzésének, megtartásának és elveszítésének kérdéskörei álltak, továbbá a beszédben hangsúlyos, központi szerepet kap a kettős (többes) polgárjog kérdése is. Jelen tanulmányban arra törekszem, hogy a perbeszéd kettős polgárjogot érintő megállapításai által, valamint Cicero De Legibus című munkájában megtalálható „kettős haza” elmélettel szemléltessem a késő köztársaság kori többes polgárság lehetőségeit, illetve viszonyrendszerét. A tanulmányban kiemelt figyelmet szentelek annak, hogy bemutassam a felmerülő római jogi jogintézmények, valamint a mai, modern (uniós) jogrendszer közötti kapcsolódási pontokat, szem előtt tartva, hogy az ókori Rómát a mai modern Európához hasonlítani nehéz vállalkozás, hiszen a körülmények szignifikánsan eltérnek egymástól, mind kulturális, mind politikai, mind gazdasági értelemben.
Napjainkban Olaszország maradt szinte az egyetlen olyan migrációs célország, amely nem alakította állampolgársági törvényét a változó nemzetközi környezethez. Már a 2000-es évektől jelen lévő, sürgető probléma az olasz állampolgársági törvény módosítása. Az ország területén élő, állampolgársággal nem rendelkező külföldiek, illetve ebből adódóan a már Olaszország területén született gyermekeik helyzetén javítana, társadalomba történő integrálódásukat elősegítené, ha a főként ius sangiunis (vérségi) elven alapuló – tehát elsősorban születés (származás) vagy olasz szülők által történő örökbefogadás útján megszerezhető – állampolgársági törvényt egy kedvezőbb, ius soli (területi) alapelvű szabályozás váltaná fel.