Nagy örömünkre szolgál, hogy a Scriptura 2015/I. számának megjelenése óta időszakban Szakkollégiumunk számos színvonalas rendezvényt szervezett és tagjaink különböző versenyeken, konferenciákon és pályázatokon is jelentős sikereket értek el.
Az Augustus által létrehozott államberendezkedés új közjogi viszonyokat teremtett Rómában. A kezdeti időszak után egyre nyilvánvalóbbá vált a principatus egyeduralmi jellege. Mivel ezt Augustus politikai óvatosságból igyekezett palástolni, a császári hatalomnak sem alakult ki egységes koncepciója, vagyis a principatus államrendje nem egy megszilárdult jogi intézményrendszeren alapult, hanem inkább különböző hatáskörök gyűjteménye, ezek egy kézben való összefogása volt. Ezt kihasználva Augustus utódainak alkalmuk nyílt rá, hogy a császári hatalom egyes elemei közül hajlamaiknak és a kor kihívásainak megfelelően hol egyikre, hol másikra helyezzék a hangsúlyt. Így az egyes uralkodók, illetve a hosszabban hatalmon lévők különböző uralkodási periódusainak történeti tanulmányozása teszi lehetővé a princeps hatalmának meghatározását annak csaknem három évszázados időszaka során. Célszerűnek látom a továbbiakban az egyes uralkodó dinasztiák, illetve rövidebb korszakok szerinti bontásban bemutatni a principatus közjogi rendszerének változásait.
Pályamunkám célja a bizományi szerződés, azon belül is az eladási bizomány hatályos szabályozásának újszerű, más szempontok alapján történő bemutatása. Úgy gondolom, hogy a Polgári Törvénykönyvünkben (Ptk. 2013. évi V. törvény) szabályozott bizományi szerződés összevetése a római jogi előzményekkel egy szélesebb körű értelmezési lehetőséget ad és ennek köszönhetően az egyes hasonlóságok, különbségek is kirajzolódnak. A párhuzamok azt igazolhatják, hogy a jelenlegi szabályozás több tekintetben is római jogi gyökereken alapul, a különbözőségek pedig előremutató tanulságokkal szolgálhatnak az eltérő szabályozások előnyeiről, hátrányairól, illetve hatékonysági elemeiről, és így akár de lege ferenda javaslatok megfogalmazását is elősegíthetik.
Bár a római jog nem hatályos, mégsem mondható csupán holt jognak, ugyanis jogászi gondolkodásunkra és mai jogrendszerünkre jelentős hatása van. A rómaiak a maguk jogát ius civileként, vagy ünnepélyesebben ius Quiritiumként emlegették, mert azt nem az állam, hanem az azt alkotó polgárok (cives, Quirites) jogának tekintették. Ma már a ius civile alatt, fordítási okokból, a polgári jogot értjük, pedig a római jog fogalma jóval tágabb tartalommal bír. Történeti értelemben az ókori Rómában hatályban volt jogszabályok összességét jelenti, amelybe beletartozik minden joganyag a Kr. e. 450-ben íródott XII táblás törvényektől a Kr. u. VI. században Justinianus császárnak köszönhetően megvalósuló kodifikációkig. Tágabb értelemben a római joghoz tartozik még az a joganyag is, amely az ókoriból nőtte ki magát, s annak továbbfejlődéseként alkalmazták a közép- és újkorban. A korai civilizációk, államok jogában általában nem különült el a polgári és a büntetőjog, s ez a Római Birodalom esetében is így volt. Ezt bizonyítja a római jogi fejlődéstörténet kezdetét jelentő XII táblás törvény, amelybenszintén vegyítették a büntető- és civiljogi szabályozási témaköröket.
A terrorizmus manapság felfoghatatlan méreteket öltve tartja rettegésben a világot. Azonban mint jelenség, csíráiban már az ókori civilizációkat is fenyegette. Legkorábbi megjelenési formái az egyének ellen elkövetett merényletek voltak (Ószövetség: Judit és Holofernesz története). Ezt követték az ókori római és görög történelem egyre elharapódzó kalózjelenségei és a vezetők elleni merénylet- és puccskísérletek. A „terror” szó modern jelentése a francia forradalom rémuralmát (jakobinusok, Robespierre) fémjelző „la terreur”-ből ered, mindazonáltal maga a jelenség sokkal régebbi eredetre vezethető vissza.
A terrorizmus elleni küzdelem napjaink egyik legsürgetőbb biztonságpolitikai kérdésévé vált. Annak ellenére, hogy a 2011. szeptember 11-i terrortámadások óta- melyek azóta a terrorcselekmények szimbólumaivá váltak- egy szemléletváltás volt megfigyelhető mind nemzetközi mind pedig hazai szinten, még mindig szinte napi szinten lehet olvasni az újabbnál újabb terrortámadásokról. Márciusban a tuniszi túszdráma sokkolta a tömegeket, áprilisban Kenyában követelt újabb áldozatokat a terrorizmus, miközben az Iszlám Állam nevű dzsihadista szervezet az Egyesült Államok felperzselését és a 2001. szeptember 11-i támadásokhoz hasonló cselekmény elkövetését ígérte egy videóban, csakhogy néhányat említsek a közelmúlt és a lehetséges jövőbeli terrortámadások közül. Ezek az események újra és újra rámutatnak arra, hogy a korábbinál hatékonyabb fellépés szükséges a terrorizmus ellen. Felmerül az államok közti hatékonyabb együttműködés igénye és az a kérdés is, hogy vajon a jogállami garanciák maradéktalan betartásával fel lehet-e venni a harcot a klasszikus bűncselekményektől eltérő, új formákat öltő terrorizmussal szemben?
A művészet és jog esszenciális kapcsolódási pontjának felkutatása elengedhetetlen lépés e két terület egymásra hatásának teljes körű elméleti megrajzolásához. Ennek okán mindenekelőtt azt az alapvető közös szférát kell megjelölni, ahonnan a kutatás nem csupán elkezdhető, hanem amire az egész vizsgálat felfűzhető. Ez az elemi közös szint meglátásom szerint az értékek világában gyökerezik, mivel mind a művészet, mind pedig a jog értékeket közvetítő és/vagy értékeken alapuló jelenség.
A jogászi közvélemény a római jogot többnyire annak kétségkívül leginkább kimunkált részével, a magánjoggal azonosítja, mely precíz megoldásaival, tökélyre csiszolt rendszerével méltán válhatott a modern polgári törvénykönyvek alapjává. Ezzel szemben a római büntetőjoggal kapcsolatban gyakori megállapítás, hogy az a maga kidolgozatlanságában nem is szolgálhatott vezérfonalul a későbbi korok jogalkotói számára. Kétségtelen, hogy a magánjoggal szemben a büntetőjog területén a jogtudománynak jóval szerényebb szerep jutott.