Az elmúlt évtizedekben tapasztalható, ez idáig soha nem látott mértékű technikai fejlődés, modernizáció, valamint emberiség-szintű tudásbázis bővülés új kérdéseket, kihívásokat állít. Az ebből fakadó kérdésekkel úgy a jogalkotóknak, mint a jogalkalmazóknak egyaránt szembe kell nézni, az azonban értelemszerűen nem elvárható az eljárásban résztvevő felektől, hogy minden szakterületre kiterjedő – az eljárás helyes lefolytatásához elégséges – tudással rendelkezzenek. A szakértők szükségességét, az eljárásban betöltött kulcsfontosságú szerepüket mi sem mutatja jobban, mint az, hogy – bár minden kétséget kizáróan jóval szűkebb volt a felmerülő kérdések közül azoknak a köre, amelyeket a „hétköznapi” jogalkalmazó csak segítséggel tudott megfelelően megítélni – már a római jog is ismerte az intézményt.
Napjainkban egyre ritkábbak azok a jogrendszerek, amelyek nem rendelkeznek egységes polgári törvénykönyvvel. Az elmúlt századok kodifikációs törekvései a fejlett országokban főszabályként célt értek, megszülettek a szükséges kódexek. Érdekesség, hogy déli szomszédaink, a szerbek nem rendelkeznek ilyennel, hiába a hosszú éveken átívelő törekvés a törvénykönyv megalkotására. A továbbiakban a szerb polgári törvénykönyv kodifikációjának történetét mutatom be – különös tekintettel a folyamat során felmerült problémákra. Arra is keresem a választ, hogy mennyiben különbözik az egységes törvénykönyv nélküli berendezkedés a hazai szabályozástól, ideértve az esetleges joghézagok leküzdésének metódusát, illetve, hogy valóban helytálló-e az a tézis, hogy Szerbia nem rendelkezik kodifikált polgári törvénykönyvvel.