„A jog élete nem a logikában rejlik: hanem a tapasztalatban. A kor szükségességeinek hatásai, az uralkodó morális és politikai elméletek, a közpolitika intuíciói, nyíltan vallott vagy tudatalatti, sőt még azon előítéletek is, amelyeket a bírók embertársaikkal osztanak, sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint a szillogizmus, azon szabályok meghatározásában, amelyek az embereket irányítják.” Írja Oliver Wendell Holmes Jr. híres jogtudományi műve: „The Common Law” bevezetőjében. Az állítás több mint javaslat az addig – valamint napjainkban, illetve földrészünkön – uralkodó formális jogfelfogási elmélettel szemben. Több, ugyanis nem arra tesz állítást, hogy a jognak „milyennek” kellene lennie, hanem arra, hogy alapból „milyen”. Holmes szerint a jog lényege nem a norma megalkotásánál keletkezik, hanem annak alkalmazásánál. Az alkalmazott jog a valódi jog, az előírt jog csak akkor nyer magának érvényt teljesen amikor azt előírás szerint alkalmazzák is. Ez az „érvénykeletkeztető” jogalkalmazás a jogalkalmazó – esetünkben a bírók – saját szubjektív mérlegelésével, továbbá a szubjektív mérlegelést befolyásoló tényezők figyelembevételével történik még akkor is, ha erről amúgy nem veszünk tudomást. Ez a rövid tézis a jogi realisták kiáltványa, és mi az elkövetkezőkben ennek az elméletnek, illetve ellenelméletnek az elemeit fogjuk felszínesen vizsgálni, majd összevetni.