Napjainkban az a szerencse ér minket, hogy hazánkban a nők és férfiak teljes mértékben egyenjogúak, legalábbis a jog szerint mindenképpen, de nem mindig volt ez így.
A tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy – a biztosított jogokat tekintve – hol lenne kedvezőbb nőként élni, közelebbről az ókori Rómában, vagy a hajdani Magyar Királyságban volt-e kedvezőbb helyzete a „gyengébbik nemnek”.
I. Lipót magyar király már a XVII. században találó megjegyzést tett: „Egységben az erő!”. Bár mindezt a török elleni háború kapcsán állapította meg (vélhetően a kereszténység és birodalmának egysége miatt), de igaza lett. A kijelentést katonai és gazdasági összefogásra egyaránt kell értelmezni. Kezdetben csak kísérletek voltak a különböző birodalmi egységek egy kézben tartására, majd az idő múlása és a történelem tanításai folyamán felismerték, hogy a hatalom nem összpontosulhat egy ember markában, azt meg kell osztani. Ugyanakkor még így is a legnagyobb gazdasági (és katonai) befolyással rendelkező országok kerülnek ki nyertesen, nyomják a legnagyobbat az egység irányításának latjába.
Mint a legtöbb régi jogrendszer, így a magyar is, elsődlegesen a férfiaknak biztosított jogokat, a nőket igen sok szempontból mellőzte, s csak a XX. századtól érvényesültek az emancipációs törekvések. Legalábbis ez a közelképzelés. Dolgozatomban szeretném bebizonyítani, hogy a régi magyar jog igenis gondolt a nőkre, sőt, különös jogaik mellett egy igen sajátos joghelyzetet is tartogatott számukra, köszönhetően az Anjou gondolkodásnak, azon belül pedig elsősorban I. Károlynak, aki csak hatalmát kívánta megszilárdítani az országban, mégis egy rendkívüli intézményt hívott életre, a fiúsítást (praefectio).
Hazánk első Habsburg uralkodója, V. Habsburg Albert már viszonylag korán, 1437-ben ült a
magyar trónra, bár itt még csak meghívásos alapon, Luxemburgi Zsigmond házassági
politikájának köszönhetően, aki lánya, Erzsébet férjének rendelte őt. Habsburg Albert 1439-es
halálát követően a várandós Erzsébet nem fogadta el a rendek által trónra hívott III. Ulászló
lengyel királyt (Magyarországon I. Ulászló), ezért fiát megkoronáztatta, majd a csecsemő
„uralkodóval” és a Szent Koronával együtt elhagyta az országot, III. Frigyeshez menekült. Az
1444-i várnai csatában Ulászló odaveszett, ezért a rendek tárgyalásokba kezdtek III. Frigyes
német-római császárral, miszerint V. László és a Szent Korona kiadásáért cserébe elismerik
Lászlót királyuknak. A császár beleegyezését adta, de V. László még kiskorú volt, ezért gyámot,
az ország szemében pedig kormányzót kellett mellé rendelni. Így 1446-ban kormányzót
választottak a rákos mezei országgyűlésen, aki nem lett más, mint Hunyadi János.