A tulajdonátruházás kérdésköre a római jog legmeghatározóbb elemei közé tartozik. Igen sok jogtudós vizsgálta már az elméleti és gyakorlati problematikáját különböző aspektusokból ezen szerzésmódnak, és mind a mai napig jelennek meg újabb és újabb tudományos művek ezzel kapcsolatban. A fokozott érdeklődés nem öncélú, minthogy modern jogrendszereink tulajdonképpen az antik római jogi tulajdonátruházás legvitatottabb pontja alapján válnak el egymástól és alakítanak ki merőben eltérő szisztémát arra vonatkozólag, hogy milyen feltételek szükségesek a tulajdonjog átszállásának megtörténtéhez. Így tehát míg a francia konszenzuális rendszer a jogcímet tekinti a kizárólagos követelménynek a tulajdonátszálláshoz, addig a német jog megköveteli mind a jogcímet mind a dolog átadását.
2014. március 15-én hatályba lépett az új Polgári Törvénykönyvünk (2013. évi V. törvény, a
továbbiakban „új Ptk.”) mely bevezette a sérelemdíj intézményét. Bár a magyar jogrendszerben
újszerűnek hatott e jogintézmény, azt semmiképpen nem mondhatjuk, hogy előzmények nélküli
lenne. Azt nehéz lenne vitatni, hogy a kontinentális jogrendszer elméleti alapjai – ellentétben
az angolszász jogrendszerrel – közös tartópilléreken fekszenek, és ez alól a magyar jogrendszer
sem kivétel. Ez a közös tartópillér pedig a római jog, melynek vizsgálata mindig előremutató
lehet ha új jogintézményt vezetnek be, vagy honosítanak meg. A római iniuriákban már
megtalálhatóak voltak az alapjai, pontosabban a csírái a „személyiségvédelemnek”, melyek
aztán hosszú évszázados, sőt évezredes fejlődés következtében a modern európai
személyiségvédelem kialakulását eredményezték.