2014. július 9-én az Országgyűlés elfogadta az egyes oktatási tárgyú törvények módosításáról szóló 2014. évi XXXVI. törvényt, amely jelentős módosításokat vitt véghez a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvényben (a továbbiakban: Nftv.). A változások közül is kiemelendő a felsőoktatási intézményeket érintő kancellári rendszer létrehozása. Az új tisztség bevezetése komoly (szak)politikai vitát indított el a témában érdekelt szakemberek, politikusok, oktatók között.
I. Lipót magyar király már a XVII. században találó megjegyzést tett: „Egységben az erő!”. Bár mindezt a török elleni háború kapcsán állapította meg (vélhetően a kereszténység és birodalmának egysége miatt), de igaza lett. A kijelentést katonai és gazdasági összefogásra egyaránt kell értelmezni. Kezdetben csak kísérletek voltak a különböző birodalmi egységek egy kézben tartására, majd az idő múlása és a történelem tanításai folyamán felismerték, hogy a hatalom nem összpontosulhat egy ember markában, azt meg kell osztani. Ugyanakkor még így is a legnagyobb gazdasági (és katonai) befolyással rendelkező országok kerülnek ki nyertesen, nyomják a legnagyobbat az egység irányításának latjába.
Mint a legtöbb régi jogrendszer, így a magyar is, elsődlegesen a férfiaknak biztosított jogokat, a nőket igen sok szempontból mellőzte, s csak a XX. századtól érvényesültek az emancipációs törekvések. Legalábbis ez a közelképzelés. Dolgozatomban szeretném bebizonyítani, hogy a régi magyar jog igenis gondolt a nőkre, sőt, különös jogaik mellett egy igen sajátos joghelyzetet is tartogatott számukra, köszönhetően az Anjou gondolkodásnak, azon belül pedig elsősorban I. Károlynak, aki csak hatalmát kívánta megszilárdítani az országban, mégis egy rendkívüli intézményt hívott életre, a fiúsítást (praefectio).
A művészetnél felmerülő szabadságjog alanyainak köre kapcsán célszerű a vizsgálódást a tudomány szabadságából kiindulva kezdeni. Ennek oka egyrészt, hogy mivel a művészet és a tudomány szabadsága egyaránt a szabad véleménynyilvánítás alapjogából származik, és egymásnak „testvérjogai”, sokban hasonló szabályozás vonatkozik mindkettőre; másrészt, hogy a művészet szabadsága értelmezése kérdésében szinte semmilyen támpontot nem ad sem az Alkotmánybíróság gyakorlata, sem a szakirodalom – ellenben a tudomány szabadságával.
Az EUMSz. 267. cikke értelmében a tagállami bíróságok valamely jogkérdésben uniós jogi norma értelmezése, illetve a szekunder uniós jogi normák érvényességének megállapítása érdekében az Európai Unió Bíróságához (a továbbiakban: Bíróság) fordulhatnak előzetes döntéshozatali eljárás (a továbbiakban: eljárás) kezdeményezése érdekében.
Jelen tanulmányban az átalakult fővárosi választási rendszer bemutatását teszem meg, valamint vázolom az általam észlelt problémákat és az azokhoz kapcsolódó lehetséges megoldásokat. Végül kiegészítve mindezt ismertetem az e tárgyban hozott 26/2014. (VII. 23.) AB határozatot, különös tekintettel az ahhoz csatolt különvéleményeket.
Az ókori Rómában a jóhiszeműség és tisztesség elvének megfeleltethető bona fides – a köztársasági kor utolsó évszázadaira tehető – kialakulásában döntő szerepe a régi civiljog merev ius strictumot érvényre juttató kereseteivel szemben az ún. bonae fidei actióknak volt. Ezek intentiójában a praetor arra utasította ugyanis a bírót, hogy az alperest mindabban marasztalja, amit az a jóhiszeműség alapján adni vagy tenni tartozik (quidquid dare facere oportet ex fide bona). A formulában szereplő bona fides ehelyütt objektív értelemben, mint a tisztesség, ügylethűség, korrektség értelmezendő. A praetori jog keretei között megszülető bonae fidei actiók – köztük az adásvételi keresetek – így a ius strictummal szemben tulajdonképpen a ius aequumot juttatták érvényre, a méltányosság helyett azonban sokkal inkább a jogviszonyok korrekt, ésszerű elbírálásának elvét kell utóbbi alatt értenünk. Az eladó és a vevő közötti alkufolyamatba ugyanakkor a klasszikus római jog direkt módon nem avatkozott be, nem kívánta meg az ár-érték ekvivalenciát, éppen ellenkezőleg, természetesnek tartották, hogy a szerződő partnerek a vétel során kölcsönösen ügyeskedve (circumscriptio) igyekeznek a számukra leginkább kedvező vételárat kialkudni.
Egyre kevésbé van lehetősége az emberiségnek szemet hunyni a maga okozta negatív természeti változások felett, mert már olyannyira előrehaladottak a károsodási folyamatok, hogy nem lehet nem észrevenni a következményeket. Nap mint nap magunk is tapasztalhatjuk ezeket a jelenségeket. Elég bekapcsolnunk a televíziót, természeti csatornára váltani és a tudósok aggodalmairól hallhatunk az Északi-sark olvadásával, annak élővilágának kipusztulásával kapcsolatban. Vagy elég csak észrevenni, hogy már nem olyan kiszámítható az időjárás, egyre inkább megváltozik egy-egy ország éghajlata, – mint ahogy magyarok is tapasztalhatjuk- nincs már igazi forró nyár, télen pedig enyhe az időjárás. Mindezen jelenségeknek hátterében az éghajlatváltozás húzódik meg, amit mi magunk okozunk életvitelünknek köszönhetően, és ami véleményem szerint az egyik legkomolyabb problémát és veszélyt jelenti az egész világra nézve.