A környezetvédelem napjaink rendkívül fontos és egyik legtöbbet vitatott kérdése mind gazdasági és társadalmi, mind politikai szempontból, helyi és globális szinten egyaránt. Magyarország sem kivétel ez alól. A környezet romló állapota minden állampolgárt egyre közvetlenebb módon érint: az egészséges környezethez való alapjogon (és igényen) túl ipari és fogyasztóvédelmi szempontból is felmerül a személyes érintettség kérdése. Az állampolgárok környezettudatosságra történő felhívása több platformon is zajlik: többek között az iskolákban már a diákok is részesülnek környezetvédelmi oktatásban, emellett a nemzetközi és nemzeti „zöld” sajtó – a környezetvédelmi zsurnalisztika és publicisztika1 – egyre többet foglalkozik a környezetvédelem kérdésével, ami hozzájárul az emberek figyelmének felkeltéséhez és a környezetvédelem iránti érdeklődés növeléséhez. Továbbá fontosnak tartom kiemelni a civil szervezetek (pl.: Greenpeace Magyarország Egyesület, Holocén Természetvédelmi Egyesület, Levegő Munkacsoport Országos Környezetvédő Egyesület) környezetvédelmet népszerűsítő tevékenységét is.
Az élelmiszerpiac globalizálódásával a kistermelők egyre inkább szorulnak ki a termelésből és kap helyet az ipari, avagy konvencionális mezőgazdaság, amelynek számos társadalmi és környezeti hátránya is van. Erre nyújtanak megoldást a rövid ellátási láncok, amelyek megjelenési formája igencsak változatos. Tanulmányom középpontjában a kosár- avagy bevásárlóközösségek témája áll, amely mára egy hálózattá nőtte ki magát Magyarországon, és a fenntartható fejlődés lehetséges útját jelenti. A bevásárlóközösségek jogi szabályozása azonban figyelemmel azok eltérő struktúrájára, igencsak hiányos. Jelen tanulmány a hazai bevásárlóközösség mozgalom átfogó bemutatására, a rövid ellátási láncban történő elhelyezésére, továbbá jogi hátterének vizsgálatára törekszik. Meglátásom szerint elsőként érdemes a rövid ellátási láncok európai uniós, majd hazai szabályozásából kiindulni, és csupán ezt követően rátérni a bevásárlóközösség mozgalomra, hiszen utóbbi részét képezi az ellátási láncnak.
„Duarum civitatum civis noster esse iure civili nemo potest: non esse huius civitatis qui se alii civitati dicarit potest.” – hangzott el Marcus Tullius Cicero szónoklatában, Kr. e. 56-ban. Lucius Cornelius Balbust polgárjogának megkérdőjelezése okán állították bíróság elé, védelmében Pompeiust és Crassust követően Cicero szólalt fel, s védőbeszédét a köztársaság kori római civitas egyik jelentős forrásaként tartják számon. A per fókuszában a polgárjog megszerzésének, megtartásának és elveszítésének kérdéskörei álltak, továbbá a beszédben hangsúlyos, központi szerepet kap a kettős (többes) polgárjog kérdése is. Jelen tanulmányban arra törekszem, hogy a perbeszéd kettős polgárjogot érintő megállapításai által, valamint Cicero De Legibus című munkájában megtalálható „kettős haza” elmélettel szemléltessem a késő köztársaság kori többes polgárság lehetőségeit, illetve viszonyrendszerét. A tanulmányban kiemelt figyelmet szentelek annak, hogy bemutassam a felmerülő római jogi jogintézmények, valamint a mai, modern (uniós) jogrendszer közötti kapcsolódási pontokat, szem előtt tartva, hogy az ókori Rómát a mai modern Európához hasonlítani nehéz vállalkozás, hiszen a körülmények szignifikánsan eltérnek egymástól, mind kulturális, mind politikai, mind gazdasági értelemben.
„A jog élete nem a logikában rejlik: hanem a tapasztalatban. A kor szükségességeinek hatásai, az uralkodó morális és politikai elméletek, a közpolitika intuíciói, nyíltan vallott vagy tudatalatti, sőt még azon előítéletek is, amelyeket a bírók embertársaikkal osztanak, sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint a szillogizmus, azon szabályok meghatározásában, amelyek az embereket irányítják.” Írja Oliver Wendell Holmes Jr. híres jogtudományi műve: „The Common Law” bevezetőjében. Az állítás több mint javaslat az addig – valamint napjainkban, illetve földrészünkön – uralkodó formális jogfelfogási elmélettel szemben. Több, ugyanis nem arra tesz állítást, hogy a jognak „milyennek” kellene lennie, hanem arra, hogy alapból „milyen”. Holmes szerint a jog lényege nem a norma megalkotásánál keletkezik, hanem annak alkalmazásánál. Az alkalmazott jog a valódi jog, az előírt jog csak akkor nyer magának érvényt teljesen amikor azt előírás szerint alkalmazzák is. Ez az „érvénykeletkeztető” jogalkalmazás a jogalkalmazó – esetünkben a bírók – saját szubjektív mérlegelésével, továbbá a szubjektív mérlegelést befolyásoló tényezők figyelembevételével történik még akkor is, ha erről amúgy nem veszünk tudomást. Ez a rövid tézis a jogi realisták kiáltványa, és mi az elkövetkezőkben ennek az elméletnek, illetve ellenelméletnek az elemeit fogjuk felszínesen vizsgálni, majd összevetni.
„Hiszen a tulajdon a gazdája rabja, míg a szeretet a szabadságot adja.” E sorokról aligha feltételezhető, hogy a költő jogi hátteret tulajdonított volna nekik, azonban az általa versbe szőtt fogalmak kiválóak arra, hogy rövid tanulmányomat felvezessem: e mű célja a kártérítési jog keretein belül helyet foglaló előszereteti érték elméleti kérdéseinek bemutatása, problémáinak felvillantása.
Az ügyészség szerepe kulcsfontosságú a jogállamiság és az igazságszolgáltatás működésében. Magyarországon az ügyészség a bíróságoktól független, az igazságszolgáltatás rendjét támogató és felügyelő szerv. A magyar ügyészség jogi státuszát és hatásköreit számos jogszabály határozza meg, például az Alaptörvény, a bűntetőeljárásról szóló törvény, a polgári törvénykönyv, a polgári perrendtartásról szóló törvény, az ügyészségről szóló törvény és a gyermekvédelemről szóló törvény. Az ügyészség feladatköre rendkívül szerteágazó, így nemcsak a büntetőeljárásban vesz részt, hanem a jogállamiság fenntartásában is meghatározó szerepet játszik. Különösen fontos feladata a társadalom leginkább kiszolgáltatott csoportjainak, például a gyermekek jogainak védelme. A közérdek képviseletére nemcsak a büntetőigények érvényesítése révén jogosult, hanem számos más területen is, úgy, mint a családjogi ügyek, a gyermekvédelem és a közegészség védelme, ahol ugyancsak kiemelt szerepet tölt be.