A terrorizmus elleni küzdelem napjaink egyik legsürgetőbb biztonságpolitikai kérdésévé vált. Annak ellenére, hogy a 2011. szeptember 11-i terrortámadások óta- melyek azóta a terrorcselekmények szimbólumaivá váltak- egy szemléletváltás volt megfigyelhető mind nemzetközi mind pedig hazai szinten, még mindig szinte napi szinten lehet olvasni az újabbnál újabb terrortámadásokról. Márciusban a tuniszi túszdráma sokkolta a tömegeket, áprilisban Kenyában követelt újabb áldozatokat a terrorizmus, miközben az Iszlám Állam nevű dzsihadista szervezet az Egyesült Államok felperzselését és a 2001. szeptember 11-i támadásokhoz hasonló cselekmény elkövetését ígérte egy videóban, csakhogy néhányat említsek a közelmúlt és a lehetséges jövőbeli terrortámadások közül. Ezek az események újra és újra rámutatnak arra, hogy a korábbinál hatékonyabb fellépés szükséges a terrorizmus ellen. Felmerül az államok közti hatékonyabb együttműködés igénye és az a kérdés is, hogy vajon a jogállami garanciák maradéktalan betartásával fel lehet-e venni a harcot a klasszikus bűncselekményektől eltérő, új formákat öltő terrorizmussal szemben?
A művészet és jog esszenciális kapcsolódási pontjának felkutatása elengedhetetlen lépés e két terület egymásra hatásának teljes körű elméleti megrajzolásához. Ennek okán mindenekelőtt azt az alapvető közös szférát kell megjelölni, ahonnan a kutatás nem csupán elkezdhető, hanem amire az egész vizsgálat felfűzhető. Ez az elemi közös szint meglátásom szerint az értékek világában gyökerezik, mivel mind a művészet, mind pedig a jog értékeket közvetítő és/vagy értékeken alapuló jelenség.
A jogászi közvélemény a római jogot többnyire annak kétségkívül leginkább kimunkált részével, a magánjoggal azonosítja, mely precíz megoldásaival, tökélyre csiszolt rendszerével méltán válhatott a modern polgári törvénykönyvek alapjává. Ezzel szemben a római büntetőjoggal kapcsolatban gyakori megállapítás, hogy az a maga kidolgozatlanságában nem is szolgálhatott vezérfonalul a későbbi korok jogalkotói számára. Kétségtelen, hogy a magánjoggal szemben a büntetőjog területén a jogtudománynak jóval szerényebb szerep jutott.
A Kínai Népköztársaságban (a továbbiakban: Kína) 1984-ben fogadták el az első átfogó szabadalmi törvényt, amely 1985. április 1-én lépett hatályba. Idén tehát, ezen törvény hatálybalépésének harmincadik évfordulójának alkalmából – valamint az Európai Unióval történő több mint 10 éves együttműködés okán – is, érdemes röviden áttekintetni a kínai szabadalmi rendszert, a szabadalmaztatási eljárás sajátosságait, valamint a törvénynek a nemzetközi kutatás fejlesztési tevékenységi stratégiákra gyakorolt hatásait, a kínai szabadalmi rendszer elhelyezkedését a nemzetközi viszonylatban.
Tanulmányom központi témájaként a Magyarországon kevésbé ismert, ugyanakkor véleményem szerint jelentős figyelmet igénylő „ellenség-büntetőjogot” választottam, mert az szorosan kapcsolódik a konferencia központi témájához, a nemzetközi terrorizmushoz. Ennek ellenére elengedhetetlennek tartom a választott tárgykör kifejtése előtt, hogy a nemzetközi terrorizmusról ismertessek néhány gondolatot, így világos legyen, hogy az „ellenség-büntetőjog” miért kötődik szorosan a kérdéskörhöz.
A terrorizmus és az ezzel szoros összefüggésben álló biztonság kérdése nemzetközi jogi, uniós jogi és tagállami közjogi szinten egyaránt vizsgálatra érdemes téma. Globalizált világban a terrorizmus rejtőzködő fenyegetése folyamatos kockázatot jelent. Egyetlen állam sem lehet biztos abban, hogy ha területe eddig nem volt terrorakciók célpontja, nem is lesz a jövőben, hiszen bármilyen előjel nélkül bekövetkezhet olyan esemény, aminek következtében a távolinak tűnő kihívások és veszélyforrások határainkon belülre kerülnek. A tömegpusztító fegyverek és hordozóeszközeik világméretű terjedése, különböző régiók erőteljes fegyverkezése növelik a bizonytalanságot és a kiszámíthatatlanságot, valamint folyamatos veszélyt jelentenek az euroatlanti szövetségi rendszer, így hazánk biztonságára is, ugyanis Magyarország terrorfenyegetettségi szintje bár alacsony, mindenkor szoros összefüggésben volt és van a nemzetközi, különösen a régiónkat érintő politikai folyamatokkal. Úgy is mondhatnánk, „[g]lobalizált világunkban a biztonság nem a határainknál kezdődik.”
A felsőoktatási rendszer 2014-ben végrehajtott reformja alapjaiban változtatta meg annak modelljét, különös tekintettel a felsőoktatási autonómiára. Ennek okán a téma érdemi részeinek tárgyalása előtt szükséges rögzíteni, hogy a megváltozott rendszerszemlélet, a releváns alapjogok tartalmi és funkcióbeli átalakulása, a felsőoktatási intézmények szerepének újragondolása szükségessé teszi az autonómia fogalmának mind a (köz)jogelmélet, mind a (köz)joggyakorlat szemszögéből való újraértelmezését.
Az alternatív szankciók létjogosultsága és rendkívüli szerepe már büntetőjogi tanulmányaim kezdete óta foglalkoztatnak. Az említett szankciófajták jelentősége nem csak azért növekedett meg, mert a büntetés-végrehajtási intézetek telítettsége 142 %-os – amelynek előzménye többek között a szigorú büntetőpolitika, a kiszabott szabálysértési elzárások megnövekedett száma, és a meghosszabbodott büntetési tételek –, hanem a reszocializáció, a kárhelyreállítás és a sértetti érdekek előtérbe kerülése úgy vélem, hogy – a nemzetközi nyomásnak egyre inkább engedve – valódi szemponttá válnak. Az áldozatok érdekeinek figyelembevétele és védelmének szükségessége ugyanakkor alakítja is az emberi jogokhoz való általános viszonyt, s a társadalmak tagjai általánosan elfogadóbbá válnak a saját és mások jogainak korlátozásával és bizonyos kontrolleszközök alkalmazásával szemben. Ezzel együtt kár lenne tagadni, hogy piaci elvek hatják át a büntető igazságszolgáltatási szervek tevékenységét is. Ennek eredményeként a költség-haszonelemzés prioritása egyre erőteljesebb és minden túlzás nélkül központi motívummá válik.