A 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről (a továbbiakban „új Ptk.”) hatálybalépésével ez év március 15-e után lehetőségünk nyílik arra, hogy néhány újnak mondható jogintézmény római jogi gyökerét felkutathassuk és összehasonlítsuk a mai és jövőbeni magyar szabályozással. Kutatási témám az ingatlan adás-vételek kellékszavatossága, amelynek római jogi előírásait kívánom összehasonlítani az „új Ptk.” szabályaival. Jelen tanulmány – a későbbi vizsgálatok mintegy kiindulópontjaként – a kellékszavatosság ókori római kérdéskörével foglalkozik. Tekintettel azonban arra a tényre, hogy csak rendkívül kevés antik forrás áll rendelkezésre ingatlanok adásvételével kapcsolatban, az értekezés témája az ingók adásvételére és az ezekkel kapcsolatos hibás teljesítésre, valamint a hozzá kapcsolódó jogkövetkezményekre szűkítendő, különös tekintettel a rabszolgák adásvételére.
A személyiségi vagy más néven személyhez fűződő jogok az embernek, mint természetes személynek és más jogi személyeknek biztosítja azt az integritást, mely védi a személyt a szükségtelen, illetéktelen beavatkozásoktól, melyek sértik a személy integritását. A személy integritása a jogképességéből (más szóval: jogalanyiságból) ered. Minden ember jogképes, így rendelkezik személyi integritással. Ez az integritás abból a megdönthetetlen vélelemből is ered, hogy minden természetes és jogi személy jogképességgel rendelkezik, azaz jogosultságokat és kötelezettségek alanya lehet. A személyhez fűződő jogok magát a személyiségét védik, és a jog szankcionálja a megsértőit. Hatályos jogunkban a nem vagyoni kártérítés szabályai alkalmazandók a megsértőivel szemben. A személyhez fűződő jogok csak és kizárólag személyesen érvényesíthetőek. A korlátozottan cselekvőképes személyek számára is megengedő a törvényi rendelkezés: ezek a személyek is személyesen gyakorolhatják ezen jogukat.
Az egyház sajátos küldetése, hogy az evangélium örömhírét hirdesse, és azt hűségesen megőrizve mind jobban kifejtse, kutassa és továbbadja. Ehhez a feladatához szükségszerűn rendelkezni kell olyan oktatási intézményekkel, melyekben a hit rendszeres egészét, a szent tudományok széles spektrumát oktatják. Amikor tanulmányomban szent tudományokat említek, akkor sajátosan a teológiát, illetve az ahhoz kapcsolód más tárgyakat, így például az egyházjogot értem alatta, és nem egy világnézetileg semleges vallási tartalmak oktatását célzó profán tudományágat.
A közelmúltban egy uniós polgárt, aki éppen állampolgársága szerinti tagállama államfői tisztségét is betöltötte, egy másik uniós tagállam nem engedett belépni a területére. A belépést megtiltó tagállam a döntését utólag azzal indokolta, hogy az államfők látogatását a nemzetközi közjog, a nemzetközi diplomáciai kapcsolatok joga szabályozza, nem egyszerűen egy uniós polgár szabad mozgáshoz való jogának gyakorlásáról van (illetve lett volna) szó. A két érintett tagállam Szlovákia illetve Magyarország volt, az uniós polgár pedig Sólyom László. Az Európai Bíróság az elé került jogvitában azt állapította meg, hogy (a Magyarország keresetében megfogalmazottakkal ellentétben) Szlovákia nem sértette meg az uniós jogot, szűkszavúan utalva arra, hogy az uniós jogot a nemzetközi jog releváns szabályaira tekintettel kell értelmezni, mivel a nemzetközi jog részét képezi az uniós jogrendnek, és kötelező az Unió intézményeire. A két jogrend kapcsolatrendszere azonban ennél jóval komplexebb és kevésbé egyértelmű, amint arra egyébként éppen az Európai Bíróság korábbi gyakorlata is utal.
Tanulmányomban a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásában irányadó szabályozást mutatom be. A témát az elmúlt időszakban bekövetkezett törvényi változások aktualizálják, mind az önkormányzatok szabályozására, mind pedig a választásokra tekintettel. Szükséges megjegyezni – mielőtt a választásokra rátérnék –, hogy Magyarországon a helyi önkormányzatok működésének alapelveit a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1989. évi XXXI. törvény IX. fejezete fektette le, az önkormányzati rendszer keretét pedig a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) alkotta. Fontos kiemelni, hogy az elmúlt években az önkormányzatok szabályozása jelentősen átalakult, az új Alaptörvény helyi önkormányzatokra vonatkozó rendelkezései, valamint az Ötv.-t felváltó, Magyarország helyi önkormányzatairól szóló 2011. évi CLXXXIX. törvény (a továbbiakban: Mötv.) hatására. Ezt a változást erősítik a helyhatósági választás szabályozásának módosításai is, amely újítások bemutatása és értékelése jelen írásom célja.
2014. július 9-én az Országgyűlés elfogadta az egyes oktatási tárgyú törvények módosításáról szóló 2014. évi XXXVI. törvényt, amely jelentős módosításokat vitt véghez a nemzeti felsőoktatásról szóló 2011. évi CCIV. törvényben (a továbbiakban: Nftv.). A változások közül is kiemelendő a felsőoktatási intézményeket érintő kancellári rendszer létrehozása. Az új tisztség bevezetése komoly (szak)politikai vitát indított el a témában érdekelt szakemberek, politikusok, oktatók között.
I. Lipót magyar király már a XVII. században találó megjegyzést tett: „Egységben az erő!”. Bár mindezt a török elleni háború kapcsán állapította meg (vélhetően a kereszténység és birodalmának egysége miatt), de igaza lett. A kijelentést katonai és gazdasági összefogásra egyaránt kell értelmezni. Kezdetben csak kísérletek voltak a különböző birodalmi egységek egy kézben tartására, majd az idő múlása és a történelem tanításai folyamán felismerték, hogy a hatalom nem összpontosulhat egy ember markában, azt meg kell osztani. Ugyanakkor még így is a legnagyobb gazdasági (és katonai) befolyással rendelkező országok kerülnek ki nyertesen, nyomják a legnagyobbat az egység irányításának latjába.
Mint a legtöbb régi jogrendszer, így a magyar is, elsődlegesen a férfiaknak biztosított jogokat, a nőket igen sok szempontból mellőzte, s csak a XX. századtól érvényesültek az emancipációs törekvések. Legalábbis ez a közelképzelés. Dolgozatomban szeretném bebizonyítani, hogy a régi magyar jog igenis gondolt a nőkre, sőt, különös jogaik mellett egy igen sajátos joghelyzetet is tartogatott számukra, köszönhetően az Anjou gondolkodásnak, azon belül pedig elsősorban I. Károlynak, aki csak hatalmát kívánta megszilárdítani az országban, mégis egy rendkívüli intézményt hívott életre, a fiúsítást (praefectio).